2. Fejezet : Álomból valóság 

A kis csapat már jó ideje haladt az erdőben. Egy tisztásnál elkanyarodtak jobbra és egy kis ösvényhez értek, majd azon haladtak egy ideig. Mikor azonban az ösvény véget ért, mindenhol csak fák, fák...és fák sokasága várt rájuk.

− Ugye nem tévedtünk el? Már mióta csatangolunk itt és mit látok? Mindenhol csak azok az átkozott fák ! - bukott ki hirtelen Draco.

− Nem, dehogy..Amúgy is, ha nem lennél vele tisztában: ez egy erdő. Az erdőben általában fák vannak, nem pedig vattacukor hegyek - forgatta szemeit Rosalind.

− Hűha, erre magamtól rá sem jöttem volna. Köszönöm, hogy felvilágosítottál erről!

− Nagyon szívesen.

Az út hátralevő részén nem szóltak egymáshoz. Szikrafény és Carnote patadobogásán kívül csak a madarak csicsergését lehetett hallani. Néha-néha fordult elő, hogy egy-egy őz, nyúl vagy más erdei állatka ugrott elő valamely bokor vagy fa mögül. Rövidesen elérték a helyes utat, ami a birtokra vezetett.

− Ugye most már közel vagyunk? - a szöszi srác ismét nem bírta ki szó nélkül.

− Nem. Távol. - Rosalind még csak rá sem pillantott a fiúra. - Csak vicceltem. - tette hozzá gyorsan, mielőtt újdonsült ismerőse újabb hisztirohamot kapott volna, de persze az nem bírta ki, hogy ne tegyen ehhez megjegyzést:

− Most meg mi a fene bajod van? Talán csúf vagyok, hogy egy pillantásra sem méltatsz?

− Ó, hogy neked mindig mindenben találnod kell egy okot, amibe beleköthetsz. Mondd, hogy tudnak elviselni a szüleid otthon?

− Ők javarészt nincsenek otthon. Szóval nekik nem nagyon kell az én jelenlétemtől tartani...

− Értem, akkor mivel szoktad elfoglalni magad? Gondolom, nem csak egy helyben ücsörögsz.

− Például tereplovaglással, mint most.

− És még?

− Olvasok, rajzolok, néha verseket írok, sétálok, kviddicssezek meg ilyesmik. Most te jössz!

− Szinte ugyanezek, bár a kviddics nem tartozik az erősségeim közé. Szeretek még énekleni, táncolni és areffázni.

− Areffa? Még nem igazán hallottam róla, csak igen keveset.

− Elmondom a lényegét: Kellenek hozzá shemarok, az az varázsképességű lovak, de gondolom te is tudod, hogy mik azok. És persze a lovasaik. Általában külön pályákon versenyeznek a legjobb képességük szerint. Van egy A pálya, amiben a pestattok versenyeznek. Nekik vannak a leggyorsabb shemaraik. A B pályán a lomennek versenyeznek rendkívül képzett shemarokkal. A C pályán faltrottok vannak, a lebegő ügetésben verhetetlenek. A D pálya a legügyesebbeknek van, itt mindenféle akadállyal kell megküzdeni például tűzkarika, kiálló szikla, mozgó vízi sárkányokkal teli vizesárok meg hasonlók. Végül az E pálya az összetett pálya. Itt nyolc-nyolc fő versenyez csapatokban. A csapatok négy pestattból, egy-egy mawonból és faltrottból, valamint két lomenből áll. Itt az a csapat győz, amelyik leghamarabb a leggyorsabban és legkevesebb hibával ér célba.

− Így már világos. És te melyik ágban versenyzel?

− Eredetileg én lomenn lennék, de már mindegyiken voltam.

− Értem. Én kviddicsben fogó vagyok.

− Engem ott mindig terelőnek állítanak be. Véleményem szerint túl béna vagyok ehhez - Rosalind éppen hogy befejezte a mondatot elérték a birtokot.

A vaskapu kinyílt, mikor Rosalind pálcája segítségével megfejtette az akkori kódot, ami a rajta levő varázslat segítségével a nem kívánt esetleges behatolók miatt lett kitalálva. Carnote és Szikrafény - mintha csak egy jól összeszokott páros lennének - ügettek egymás mellett, szinte egyszerre léptek. Zeusz kényelmesen ballagott mögöttük. Amikor elérték az istállót megálltak. Robin és Lucius már várták őket.

− Na, nézd barátom, végül hazatért az elkóborolt bárány! - nevetett Robin.

− Éppen ideje. Nem is tudom... a lányod segítsége nélkül már biztos felfalta volna valamilyen megvadult lény az erdőben - a másik férfi szemei szikrákat hánytak a dühtől miközben fiát nézte.

Robin segített leszerszámozni a lovakat és bevitte őket az istállóba. Mikor visszaért támadt egy ötlete.

− Gondolom, elfáradtatok az erdei túrázás után. Mit szólnátok, ha bemennénk a házba és teáznánk egyet? Hiszen, nincs is jobb egy friss, üdítő, ízletes teánál - Robin már el is indult a ház felé. Mikor elérte a küszöböt megállt és hátrafordult.

− Menjetek csak Rosalind-el. Nekem még beszédem van a fiammal. Később persze csatlakozunk mi is - Lucius próbált nyugodt arckifejezést erőltetni magára, de hangja még mindig dühösen csengett.

Robin csak bólintott egyet és lányával bementek a házba. A nappali felé vették az irányt, ahol egy kis meglepetés várta őket. Két nő és egy Rosalindnél kicsivel idősebb lány üldögélt az egyik fekete-ezüst színű kanapén. A két nő kicsit hasonlított egymásra. Az egyik fekete, a másik pedig méregzöld női talárt viselt. A különbség annyi volt, hogy a fekete taláros nő haja pár árnyalattal sötétebb volt a másikénál. A lány egy szép, elöl v alakban kivágott, sztreccs, halvány rózsaszín pólót, mellé egy ugyanilyen színű szoknyát és magassarkú cipőt viselt. Szőkésbarna haja elegáns kontyba volt fogva. Látszólag igen elmerültek valamilyen beszélgetésben, hiszen csak pár másodperccel később vették észre az érkezőket.

− Drágám, kislányom, sziasztok!

− Helló, hugi és apu!

− Szervusztok! - hangzottak a köszönések.

− Üdv, hölgyek! - viszonozta a köszönést Robin.

− Halihó, anyu, Clodett és Mrs... - Rosalind ugyanígy tett, viszont nem tudta, hogyan szólítsa a méregzöld taláros nőt.

− Narcissa Malfoy vagyok, de tegezz nyugodtan és szólíts csak Cissy-nek - mosolygott a nő.

− Rendben, Cissy!

Rosalind leült egy kényelmes bőrfotelbe. Apja pedig a karosszékbe.

− Merre voltatok, drágám? - nézett Robinra érdeklődően a fekete taláros nő.

Robin felállt a karosszékéből és lehuppant a nő mellé, aki egy puszit adott az arcára.

− Én kint beszélgettem Luciussal, Rosalind pedig - szokásához híven - tereplovagláson volt. Juj, el is felejtettem, hogy megismerkedtek a fiaddal, Cissy - vigyorgott Robin a méregzöld taláros nőre. - No, és ti merre jártatok?

− Apu, el sem hiszed, hogy mit kaptam! - a szőkésbarna hajú lány átadott egy apró, lila tasakot Robinnak.

Robin kinyitotta. A tasak tartalma egy varázsgömb volt.

− Igazán szép darab, Tina - adta vissza a tasakot a lánynak.

− De ez még semmi, apu! Képzeld, csak is annak engedelmeskedik a gömb, akinek a tulajdona!

− Akkor különleges is. És ti mit vettetek? - nézett először feleségére, majd Cissyre.

− Most, csak a szükséges dolgokat, szívem - Tina finoman Robinhoz bújt.

− Én pedig ezt a talárt, illetve egy új versenyseprűt a fiamnak - mondta Cissy és egy gyönyörű, csillogó, karcsú fekete seprűre mutatott.

A seprű anyaga valószínűleg valamilyen drága, minőségi fa lehetett.

− Hű, a legújabb Arany Szárny modell, szép! Evvel tuti, hogy nyerni fog a fiad! - bólintott elismerően a férfi.

− Elég drága darab volt, szóval, remélem igazad lesz, Robin - pillantott elégedetten a seprűre Cissy.

Eközben csatlakozott hozzájuk Draco és Lucius is. Mivel ezen a kanapén már nem volt több hely, Draco elfoglalta a másik bőrfotelt Rosalind mellett, Lucius pedig a szabadon hagyott karosszékbe ült. Miután ők is köszöntötték egymást, folytatták tovább a beszélgetést.

− No, és hol maradtatok ilyen sokáig? - tudakolta Robin.

− Beszélgettünk - vetette oda neki Lucius.

Láthatóan még mindig dühös volt, annak ellenére, hogy arckifejezésből nem úgy tűnt. Hiába, ez náluk csalási vonás volt. Sohasem mutatták ki, amit éreznek valójában. Ezért Robin úgy gondolta, jobb, ha nem kérdezősködik tovább, ehelyett a többiekkel kezdett el beszélgetni.

Rosalind nem szólt semmit, fáradtnak érezte magát. Kis idő múlva szólt is édesanyjának, hogy elmegy pihenni a szobájába.

A la Prisca házban, - ami már-már inkább kastélynak mondható - talán Rosalind szobája volt az egyetlen helyiség, ami nem fekete-ezüst színben pompázott. Ugyanis az ő szobája sötétkék volt. A falakon elvarázsolt lovas tapéta díszelgett. Volt, amelyik ló ágaskodott, galoppozott, szivárványon ügetett stb. Rosalind levetette csizmáját, letusolt, majd átöltözött amolyan „otthoni” ruhába, ami egy pólóból és egy melegítőnadrágból állt. Ezután Rosalind befeküdt baldachinos ágyába és elaludt.

***

A temetőben minden kihalt volt. Nemsokára azonban megjelentek a fekete, csuklyás, álarcos alakok. Négyet kivéve... Mikor a vezetőjük megérkezett, levették az álarcokat.

− Hívatott, Nagyúr? - tudakolta az egyik csuklyás alak.

− Miért? Szerinted talán viccből vagytok itt, Féregfark? - rivallt rá az említett.

− Nem, nem...

− Hallgass!

− Igenis, Nagyúr!

− Remek. Még valami kérdés? - Nézett körbe. - Nincs? Hát akkor, figyeljetek rám jól. Ugyan most Robin, Tina, Lucius és Narcissa nem lehetnek köztünk, de jobb, ha elmondom: az Argetum Equum mindent megtesz azért, hogy Rosalind nehogy közénk tartozzon. Éppen ezért kell résen lennünk. Az eredeti terv, hogy a vonaton elraboljuk semmissé vált. Új terv kell. Esetleg valakinek van ötlete?

A csuklyások némán, érdeklődve nézték urukat, senki sem szólt egy szót se. Így folytatta:

− Sejtettem, mindent nekem kell kieszelni, semmirekellő bagázs - torkolta le követőit a Nagyúr.

− Nagyúr ... nekem lenne egy tervem … - kezdte egy fiatal, helyes, fekete hajú fiú.

− Nocsak, mi lenne az, Benny?

− Ha lenne egy zsupszkulcs, amit bejuttatnánk a Roxfortba, ide lehetne hozni vele a lányt. Anélkül, hogy komoly feltűnést okoznánk vele.

− Ügyes terv. Nyilván annak ellenére, hogy Robin és Tina beleegyezett, hogy a kislány halálfaló legyen, nem szeretnék ők átnyújtani neki a zsupszkulcsot. És mivel az Argetum Equum védelme alatt áll, nagyon másnak nincs is esélye erre. Tudják, hogy nemsokára eljön az idő, amikor Rosalind megkapja a különleges képességét és nem szeretnék, ha rossz kezekbe jutna. Óvatosnak kell lennünk és biztos lesz a siker. Azt hiszem, ennyi elég is lesz, később majd folytatjuk ezt a beszélgetést. Időre van szükségem a terv tökéletesítéséhez. Mehettek!

***

Rosalind azt álmodta, hogy egy másik házban van. Nem tudta kié lehetett, de ugyanolyan nagy volt, mint az övéké. Végigsétált egy hosszú folyosón, aminek úgy tűnt sosincs vége. Egyszer csak felbukkant egy szőke, furcsa kinézetű, nagy, kék szemű, szivárványszínű talárt viselő lány. Rosalind nem ismerte, ezért nem tudta mit kereshet ott. Kissé tartózkodóan fürkészte az új jövevényt.

− Szia! Az én nevem Luna Lovegood és te ki vagy? - lépett közelebb hozzá a lány.

− Én Rosalind la Prisca vagyok - mutatkozott be Rosalind.

− Értem, szép neved van. Mondd, te miért jöttél ide?

− Nem tudom. Te miért jöttél?

− Én sem tudom, miért vagyok itt. Eddig bolyongtam a házban és rajtad kívül nem találtam itt senkit sem.

− Hmm...

Rosalindnak furcsa érzése támadt. Álmodott, de mégis olyan valósnak hatott ez a ház...

− Ott egy erkély, gyere, nézzük meg! - mutatott Luna balra.

− Igen, menjünk! - elindultak az erkély felé.

Rosalind haladt elől. Mikor elérték az erkélyt hátrafordult, hogy megnézze mennyire maradt le tőle a lány. Nagy meglepetés érte: Luna eltűnt. Ott állt az erkélyen egyedül. Hűvös fuvallatot érzett, megrázkódott tőle.

− Van itt valaki? - kétségbeesetten nézte az üres tájat az erkélyről.

Végül úgy döntött, visszamegy a házba. Hirtelen egy villám csapott az erkély rácsába, amitől az leesett. Rosalind megrémült, végig nézte, ahogyan a rács a mélybe zuhan. Hátrálni kezdett, de valami puhába ütközött. Szívverése egyre csak gyorsult. Megfordult és egy férfi állt előtte. Félhosszú barna haja volt, elől kigombolt inget viselt, így tisztán látszott izmos felsőteste, fekete bőrnadrágja szorosan feszült a lábára. Egy kis habozás után elindult a lány felé.

− Ne aggódj, nincs mitől félned, hazaviszlek, gyere! - suttogta.

− Nem ismerem magát, honnan tudjam, hogy nem akar átverni? És hol van Luna? - Rosalind nem bízott benne.

− Ne kérdezősködj, csak gyere...a barátnőd is jó kezekben van.

− Nem bízom meg benned.

− Pedig jobban tennéd!

− Ki vagy te?

− Egy idegen, aki segíteni akar, - mosolygott, majd hozzátette - ha hagyod.

− Rendben.

Rosalind elindult a férfi felé, de ekkor az erkély leszakadt. Zuhant, zuhant és zuhant …

***

Erős karok rántották vissza a valóságba. Rosalind, éppen kiugrani készült az erkélyről, annak ellenére, hogy nem is tudott róla. Nyilván az álom hatása volt. Tulajdonképpen nem érzékelt semmit a valóságból csak üresen tekintett maga elé.

− Rosalind, hahó! Hallasz? - tartotta szorosan Draco.

− Igen, persze … - Rosalind a kellemes hang hatására kizökkent kábultságából.

Zavart volt, fogalma sem volt, hogy kerülhetett ide. Talán alvajáró lenne?

− Mi történt? Anyukád - miután elmagyarázta hol talállak - megkért, hogy nézzek rád, minden rendben van-e, erre itt találtalak, még jó, hogy időben ideértem, különben most ki tudja mi történt volna veled - a fiú elengedte Rosalindot, közben vetett egy gyors pillantást az erkélyre.

− Én... nem tudom mi történt, azt álmodtam, hogy egy fura házban találkoztam egy furcsa lánnyal elindultunk az erkély felé, aminek leszakadt a rácsa, aztán ott...ott volt egy férfi segíteni akart, de arra eszméltem fel, hogy zuhanok és egyszer csak felkeltem és itt voltam. Többre nem emlékszek.

Rosalind remegett, valószínűleg sokkolta ez a dolog. Draco észrevette ezt, majd elgondolkodott: - Szegény lány. Vajon mi üthetett belé? Nem mindennapi dolog, hogy valaki csak úgy ki akarjon ugrani az erkélyen. Talán megátkozták álmában? Leheltséges, de korántsem biztos. Szólok, majd Robinéknak. Olyan rossz látni, ahogy itt remeg előttem, valahogy meg kéne nyugtatnom... Hé, mi a fene van velem? Megmentem, pedig alig ismerem … most meg nyugtatgatni akarom. Nekem nincsenek érzéseim … vagy mégis? Egye fene, vagy sikerül vagy nem … - a fiú gyengéden megölelte Rosalindot. A lány nem szerette az ilyen helyzeteket, de most valahogy mégis jól esett neki, hogy volt mellette valaki.

Bevezetés

Üdvözöllek, Olvasó ! :)

Ez a blog a Luna Benedictionem (Hold áldása ) című  Harry Potteres fanficemhez készült. Talán előfordul benne itt - ott egy kis Mary Sue, OCC és  Crossover.  Itt olvashatók majd a frissek. :)

1. fejezet : Keresés

Mikor beköszönt az éj, minden csendes. 

Kialszanak a fények. 

A kis szentjánosbogárkák ilyenkor jönnek. 

A Hold figyeli fentről a tájat, ha ő itt van, senkit sem ér bánat. 

A Csillagok figyelik, hallgatják meséjét, melyben minden igaz és általában szép. 

Odalenn a Földön eközben a bölcs táltos paripák, kiknek lelkük nemes s tiszta, 

vad vágtába kezdtek, míg csak erejük bírta. 

Csodálták őket, hiszen mese szépek, de olykor életük mégsem gyönyörűséges … 

Valahol messze Sötét erők gyűltek, s tervezgették minként bántsák a varázslónépet. 

A varázslók remélték, hogy ennek nem sokára vége és, hogy Ő majd elhozza a békét örökre. 

***




Hajnalodott. A Nap kezdett előbújni rejtekhelyéből és csodás fényével hozott némi világosságot a még kissé sötét tájra. Egy bagoly szállt egy közeli erdő felé, majd mikor elérte azt, letelepedett egy fa ágára Mindenhol csend honolt. Ez a csend azonban nem tartott sokáig; hirtelen az egyik ösvény felől patadobogás hallatszott. Először távolról, majd a hang egyre csak közeledett, mígnem megjelent a tulajdonosa is: Leightor a bölcs paripák egyike, az az egy vestfue. Leightor hosszú, éjfekete sörényével és szőrével szinte beleolvadt az éj sötétjébe. Imádott vágtázni az erdőben. Ilyenkor érezte igazán szabadnak magát. Kis idő elteltével azonban eszébe jutott, hogy neki más dolga is van.

Leightor nem sokára egy nagy, kastélyszerű fekete házhoz ért. Ekkorra a Nap fénye már teljesen megvilágította a tájat. A házhoz egy óriási birtok tartozott. A ház fekete vaskapuját csodaszép minták díszítették, emellett volt rajta egy címer, amin egy fehér és egy fekete lófej díszelgett. Mindkettőnek csillag jegye volt. A címer aljában ez állt:

 la Prisca 

A paripa megérintette puha orrával a vaskapu kilincsét, mire egy kis sárga fény villant fel és a kis lakatok szép lassan kezdtek kioldódni aztán a kapu magától kinyílt. Leightor besétált rajta. A ház bejárati ajtaja hirtelen kicsapódott, mintha csak megérezték volna a közelségét és nemsokkal később egy magas, vékony ugyanakkor izmos, fekete köpenyes, tengerkék szemű, finom arcvonású, helyes, ezüst szőke férfi állt előtte.


- Leightor, üdvözöllek itt. Már vártunk - köszönt udvariasan a férfi. Lágy, nyugtató ugyanakkor határozott hangja volt.


Szervusz, Robin. Azért jöttem, hogy szóljak; a kisebbik lányodat én viszem el az új iskolába. Ezt az Argetum Equum akarta így, szerintük a vonaton túl veszélyes lenne számára az utazás.


- Elfogadom a döntésüket.


Más nem is nagyon tehettél volna. És merre van most Rosalind? És a többiek?


- Rosalind lovagolni ment. Tina és Clodett elmentek a városba.


- Jól tette, de reméljük nem keveredik bajba, hiszen mostanában elég furcsa teremtményeket láttak az erdő északi részén.


- Nem kell őt félteni, tud vigyázni magára.


A ház felől zaj hallatszott. A férfi rögtön arra fordult, majd eszébe jutott valami:


- El is felejtettem, hogy vendégeim vannak… - kezdte.


Menj csak be, én el leszek itt magamban - Leigthor elindult felfedezni az óriási udvart.


***

Robin belépett a házba. A berendezés régies, ám annál értékesebb volt. Minden bútor és a falak fekete - ezüst színben pompáztak. Némelyiken látszott, hogy nem mai darab, és itt-ott előfordult rajtuk egy-egy karcolás is.


A konyhába érve Robin a vendégeire pillantott, akik egy óriási ovális asztalnál ültek. Mind halálfalók voltak, kegyetlen emberek, akik mások kínzásában lelték legnagyobb örömüket. Jellegzetességük a Sötét Jegy volt, mellyel vezetőjük, Voldemort Nagyúr bélyegezte meg őket. Hirtelen minden fej felé irányult. Az asztal jobb szélén ülő férfi - már, ha egyáltalán annak lehet nevezni, mivel inkább egy kígyószerű lényre hasonlított, mintsem emberre - felállt a székéből és elindult Robin felé.


- Robin, végre visszaértél, már kezdtem aggódni, nehogy valami bajod essen… - kezdte, és megállt az említett előtt.

- Elnézést Nagyúr, akadt egy kis dolgom - eresztett a Nagyúr felé egy halvány mosolyt Robin.

- Á, nem számít. A lényeg, hogy újra itt vagy köztünk.

- Elkezdhetnék végre a beszélgetést? - morgott egy hosszú, tejfölszőke pasas.

- Hiszen azért vagyunk itt, Lucius. - nézett rá a Nagyúr - Jut eszembe, hol hagytad a fiad?

- Nem volt kedve bejönni a házba, így elment a környékre lovagolni. Újabban ez köti le a legjobban. Mindenhova magával viszi azt a gebét, ahelyett, hogy a fontosabb dolgokkal törődne.

- Veszélyes az erdő, de Rosalind lányom is lovagolni ment, ha szerencséje van egymásra találnak valahol - Robin elvett egy sütit az asztalon lévő tálcáról.


- A másik férfi nem válaszolt csak elhúzta a száját nemtetszését kifejezve.

- Nos, tehát, hol is tartottunk? - tudakolta egy visszataszító külsejű teremtmény, akin látszott, hogy semmiképp sem ember - ugyanis fogai átalakultak, szakálla is dúsabb volt az átlagnál - hanem vérfarkas.

- Az elején, Fenrir - szólt közbe egy fényes, fekete hajú, résnyire húzott szemű, vékony szájú, sápadt bőrű, magas nő.

- Köszönjük, Bellatrix - mondta ironikusan a mellette lévő, magas, fekete taláros, hosszú, kissé zsíros hajú, kampós orrú férfi, Perselus Piton.


A nő nem szólt semmit, de lerítt róla, hogy nem igazán jött be neki ez a megjegyzés.


- Nemrég tudtam meg, hogy Rosalind nem a vonattal utazik a Roxfortba.

- Mi az oka? - úgy tűnt a Nagyúr nem számított erre a bejelentésre, de próbált nyugodt maradni.

- Ezt nem tudhatom.

- Ám legyen! Ettől függetlenül, remélem, nem felejtetted el, hogy miben állapodtunk meg - szólt a Nagyúr miután eldöntötte magában, hogy nem rendez vitát emiatt.

- Dehogyis, Nagyúr. Elég jó memóriával rendelkezem, ahhoz, hogy ne felejtsem el az ígéreteimet.

- Helyes. Most pedig, úgy hiszem, ideje távoznunk, kivéve Luciust, gondolom megvárja míg a fia visszatér. Viszlát Robin! - rövidesen halk pukkanások hallatszottak, ami a vendégek hopponálással való távozását jelentette.


Robin beletúrt hajába, majd a tejfölszőke férfival elindultak az udvarra. Leightor békésen legelte a friss, zsenge füvet. Eközben a vaskapu kinyílt és bevágtatott rajta egy csodaszép, hosszú sörényű, fényes szőrű, fríz mén lovasával, aki egy szőke hajú, fekete lovaglómellényt, csizmát és piros lovaglónadrágot viselő, szürkéskék szemű, tini lány volt, olyan tizenhat év körüli lehetett. A ló egyre lassabb jár módra váltott ahogy beljebb értek az udvaron, végül megállt. A lány lecsúszott a nyeregből és megsimogatta lova üstökét.


- Ügyes voltál Sidera, okos fiú - suttogta.

- Szia, Rosalind, jó volt kimozdulni egy kicsit, ugye? - lépett oda a lányhoz Robin.

- Helló, apu! Igen, jót tett ez a friss levegő. Láttam az erdőben őzeket, nyuszikat, farkasokat, madarakat, sündisznókat, már hiányzott ez - mosolygott Rosalind, ám mikor meglátta, hogy apja mellett egy idegen férfi áll arcán meglepettség látszott.


- Ó, el is felejtettem, Rosalind, ő itt Lucius Malfoy . A fia is itt van, de kiment lovagolni még reggel, nemsokkal utánad. Esetleg nem találkoztatok össze?

- Üdvözlöm, kisasszony! - erőltetett egy mosolyt az arcára a férfi.

- Szintúgy, uram! - köszönt a lány, s apjához fordult - Nem apu, nem láttam senkit - csóválta a fejét a lány.

- Remélem, nem tévedt el ez a balfék - forgatta szemeit Lucius.

- Lányom, a biztonság kedvéért segítenél előkeríteni a fiút? - apja kérdőn nézett Rosalindra.

- Semmi szükség... - akart közbevágni a tejfölszőke férfi, de Robin nem hagyta:

- Dehogynem!

- Persze, apu, de úgy, hogy még a kinézetét sem tudom, kicsit nehéz lesz - szögezte le a lány.


- Tejfölszőke haj, fekete lovaglótalár, szürkés szem és barna ló.

- Ennyi elég lesz. Magammal viszem Zeuszt is. És apu, mikor jegyzed már meg, hogy az nem barna, hanem pej?

- Rendben, vidd, de a pálcádat se felejtsd itthon. Jaj, lányom én nem vagyok ilyen beteges lómániás, mint te.


Rosalind legyintett egyet. Elindult Siderával az istálló felé. Úgy gondolta, jobb lesz, ha nem vele indul a keresésre, hisz elég sokáig voltak kint az erdőben és a ló elfáradt már kissé. Nem kellett sokat menniük, hisz ott állt tőlük hat méterre a hatalmas citromsárga építmény. Leszedte a lóról a szerszámokat , bevezette a bal oldalon lévő második bokszba, bezárta az ajtaját a felszerelést pedig bevitte a helyére. Ezután áttanulmányozta az óriási istállót, hogy van-e szabad ló vagy esetleg ki kell, hogy menjen a legelőre egyért. Végül megpillantott egy sárga kisbéri mént. A lány ahogy lépkedett a ló boksza felé az felkapta a fejét és érdeklődően nézte.

- Na, Carnote mit szólnál egy kis kereső túrához? - nyitotta ki a boksz ajtaját.

- Nyihihi! - hangzott a válasz.


Rosalind nevetett. Kivezette a lovat az istálló elé és ott kikötötte. Gyorsan felnyergelte, felült rá és elindultak. Útközben, mielőtt kiértek volna a kapun Rosalind észrevette a felé száguldó óriás dobermannak tűnő kutyát.

- Gyerünk, Zeusz , indulunk! - a hatalmas eb szófogadóan követte őket.


***

A kis csapat körülbelül már két órája haladt az erdőben, de semmilyen fiút sem találtak. Közeledtek az erdő északi feléhez. Az egyik fenyőfánál azonban megpillantottak egy világos pej hannoveri kancát. Mellette egy fiú próbált feltápászkodni a földről. Nagy volt az esélye, hogy leesett a lóról. Tökéletesen megegyezett az apja által leírt sráccal. - Biztos ő lesz az - gondolta.

A fiú először észre sem vette őket, ehelyett igyekezett rendbe tenni varázspálcájával az összepiszkolódott ruháját. Mikor befejezte a műveletet visszaszállt lovára és meggyőződött róla, hogy ismét tökéletesen tiszta. Elégedett képet vágott. Ez azonban nem tartott sokáig ugyanis föleszmélt, hogy nincs egyedül.

- Ki vagy te, kislány? - hangja igen kellemes volt.

- A nevem Rosalind la Prisca és én kit tisztelhetek a személyedben? - nézett érdeklődve a lány, kíváncsi volt, jól sejtette-e, hogy rátaláltak a fiúra vagy sem.

- Én Draco Malfoy vagyok, a lovam pedig Szikrafény.

- Remek! - kiáltott fel vidáman a lány a sejtése beigazolódott.

A fiú értetlenkedve nézte egy ideig.

- Most meg minek örülsz annyira? Tudom, hogy eszméletlenül jó látvány vagyok, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna...- vigyorgott a srác.


- Mi? Te tökfej! Nem a látványodnak örülök ennyire, hanem, hogy végre megtaláltunk. Apád aggódott, hogy esetleg elvesztél, így az enyém megbízott avval, hogy előkerítselek - magyarázta a lány.

- Ezt nem hiszem el, apám képes volt utánam küldeni egy kis fruskát, egy lovat és hordó méretű kutyát. Mi jöhet még? Egy perc nyugtom se lehet - nyafogott Draco.

- Ahelyett, hogy itt hisztizel, nem ártana elindulni hazafelé, úgyhogy fejezd be ezt a gyerekes hisztit és induljunk.

- Ez nem hiszti, hanem kiborulás.

- Ne vitázz már! Induljunk!

- Jól van, na.


Így hát Rosalind, Carnote, Zeusz, Szikrafény és Draco elindultak egy ösvényen a la Prisca birtok felé.