Ez a blog a Luna Benedictionem (Hold áldása ) című Harry Potteres fanficemhez készült. Talán előfordul benne itt - ott egy kis Mary Sue, OCC és Crossover. Itt olvashatók majd a frissek. :)
1. fejezet : Keresés
Mikor beköszönt az éj, minden csendes.
Kialszanak a fények.
A kis szentjánosbogárkák ilyenkor jönnek.
A Hold figyeli fentről a tájat, ha ő itt van, senkit sem ér bánat.
A Csillagok figyelik, hallgatják meséjét, melyben minden igaz és általában szép.
Odalenn a Földön eközben a bölcs táltos paripák, kiknek lelkük nemes s tiszta,
vad vágtába kezdtek, míg csak erejük bírta.
Csodálták őket, hiszen mese szépek, de olykor életük mégsem gyönyörűséges …
Valahol messze Sötét erők gyűltek, s tervezgették minként bántsák a varázslónépet.
A varázslók remélték, hogy ennek nem sokára vége és, hogy Ő majd elhozza a békét örökre.
***
Hajnalodott. A Nap kezdett előbújni rejtekhelyéből és csodás fényével hozott némi világosságot a még kissé sötét tájra. Egy bagoly szállt egy közeli erdő felé, majd mikor elérte azt, letelepedett egy fa ágára Mindenhol csend honolt. Ez a csend azonban nem tartott sokáig; hirtelen az egyik ösvény felől patadobogás hallatszott. Először távolról, majd a hang egyre csak közeledett, mígnem megjelent a tulajdonosa is: Leightor a bölcs paripák egyike, az az egy vestfue. Leightor hosszú, éjfekete sörényével és szőrével szinte beleolvadt az éj sötétjébe. Imádott vágtázni az erdőben. Ilyenkor érezte igazán szabadnak magát. Kis idő elteltével azonban eszébe jutott, hogy neki más dolga is van.
Leightor nem sokára egy nagy, kastélyszerű fekete házhoz ért. Ekkorra a Nap fénye már teljesen megvilágította a tájat. A házhoz egy óriási birtok tartozott. A ház fekete vaskapuját csodaszép minták díszítették, emellett volt rajta egy címer, amin egy fehér és egy fekete lófej díszelgett. Mindkettőnek csillag jegye volt. A címer aljában ez állt:
la Prisca
A paripa megérintette puha orrával a vaskapu kilincsét, mire egy kis sárga fény villant fel és a kis lakatok szép lassan kezdtek kioldódni aztán a kapu magától kinyílt. Leightor besétált rajta. A ház bejárati ajtaja hirtelen kicsapódott, mintha csak megérezték volna a közelségét és nemsokkal később egy magas, vékony ugyanakkor izmos, fekete köpenyes, tengerkék szemű, finom arcvonású, helyes, ezüst szőke férfi állt előtte.
- Leightor, üdvözöllek itt. Már vártunk - köszönt udvariasan a férfi. Lágy, nyugtató ugyanakkor határozott hangja volt.
Szervusz, Robin. Azért jöttem, hogy szóljak; a kisebbik lányodat én viszem el az új iskolába. Ezt az Argetum Equum akarta így, szerintük a vonaton túl veszélyes lenne számára az utazás.
- Elfogadom a döntésüket.
Más nem is nagyon tehettél volna. És merre van most Rosalind? És a többiek?
- Rosalind lovagolni ment. Tina és Clodett elmentek a városba.
- Jól tette, de reméljük nem keveredik bajba, hiszen mostanában elég furcsa teremtményeket láttak az erdő északi részén.
- Nem kell őt félteni, tud vigyázni magára.
A ház felől zaj hallatszott. A férfi rögtön arra fordult, majd eszébe jutott valami:
- El is felejtettem, hogy vendégeim vannak… - kezdte.
Menj csak be, én el leszek itt magamban - Leigthor elindult felfedezni az óriási udvart.
***
Robin belépett a házba. A berendezés régies, ám annál értékesebb volt. Minden bútor és a falak fekete - ezüst színben pompáztak. Némelyiken látszott, hogy nem mai darab, és itt-ott előfordult rajtuk egy-egy karcolás is.
A konyhába érve Robin a vendégeire pillantott, akik egy óriási ovális asztalnál ültek. Mind halálfalók voltak, kegyetlen emberek, akik mások kínzásában lelték legnagyobb örömüket. Jellegzetességük a Sötét Jegy volt, mellyel vezetőjük, Voldemort Nagyúr bélyegezte meg őket. Hirtelen minden fej felé irányult. Az asztal jobb szélén ülő férfi - már, ha egyáltalán annak lehet nevezni, mivel inkább egy kígyószerű lényre hasonlított, mintsem emberre - felállt a székéből és elindult Robin felé.
- Robin, végre visszaértél, már kezdtem aggódni, nehogy valami bajod essen… - kezdte, és megállt az említett előtt.
- Elnézést Nagyúr, akadt egy kis dolgom - eresztett a Nagyúr felé egy halvány mosolyt Robin.
- Á, nem számít. A lényeg, hogy újra itt vagy köztünk.
- Elkezdhetnék végre a beszélgetést? - morgott egy hosszú, tejfölszőke pasas.
- Hiszen azért vagyunk itt, Lucius. - nézett rá a Nagyúr - Jut eszembe, hol hagytad a fiad?
- Nem volt kedve bejönni a házba, így elment a környékre lovagolni. Újabban ez köti le a legjobban. Mindenhova magával viszi azt a gebét, ahelyett, hogy a fontosabb dolgokkal törődne.
- Veszélyes az erdő, de Rosalind lányom is lovagolni ment, ha szerencséje van egymásra találnak valahol - Robin elvett egy sütit az asztalon lévő tálcáról.
- A másik férfi nem válaszolt csak elhúzta a száját nemtetszését kifejezve.
- Nos, tehát, hol is tartottunk? - tudakolta egy visszataszító külsejű teremtmény, akin látszott, hogy semmiképp sem ember - ugyanis fogai átalakultak, szakálla is dúsabb volt az átlagnál - hanem vérfarkas.
- Az elején, Fenrir - szólt közbe egy fényes, fekete hajú, résnyire húzott szemű, vékony szájú, sápadt bőrű, magas nő.
- Köszönjük, Bellatrix - mondta ironikusan a mellette lévő, magas, fekete taláros, hosszú, kissé zsíros hajú, kampós orrú férfi, Perselus Piton.
A nő nem szólt semmit, de lerítt róla, hogy nem igazán jött be neki ez a megjegyzés.
- Nemrég tudtam meg, hogy Rosalind nem a vonattal utazik a Roxfortba.
- Mi az oka? - úgy tűnt a Nagyúr nem számított erre a bejelentésre, de próbált nyugodt maradni.
- Ezt nem tudhatom.
- Ám legyen! Ettől függetlenül, remélem, nem felejtetted el, hogy miben állapodtunk meg - szólt a Nagyúr miután eldöntötte magában, hogy nem rendez vitát emiatt.
- Dehogyis, Nagyúr. Elég jó memóriával rendelkezem, ahhoz, hogy ne felejtsem el az ígéreteimet.
- Helyes. Most pedig, úgy hiszem, ideje távoznunk, kivéve Luciust, gondolom megvárja míg a fia visszatér. Viszlát Robin! - rövidesen halk pukkanások hallatszottak, ami a vendégek hopponálással való távozását jelentette.
Robin beletúrt hajába, majd a tejfölszőke férfival elindultak az udvarra. Leightor békésen legelte a friss, zsenge füvet. Eközben a vaskapu kinyílt és bevágtatott rajta egy csodaszép, hosszú sörényű, fényes szőrű, fríz mén lovasával, aki egy szőke hajú, fekete lovaglómellényt, csizmát és piros lovaglónadrágot viselő, szürkéskék szemű, tini lány volt, olyan tizenhat év körüli lehetett. A ló egyre lassabb jár módra váltott ahogy beljebb értek az udvaron, végül megállt. A lány lecsúszott a nyeregből és megsimogatta lova üstökét.
- Ügyes voltál Sidera, okos fiú - suttogta.
- Szia, Rosalind, jó volt kimozdulni egy kicsit, ugye? - lépett oda a lányhoz Robin.
- Helló, apu! Igen, jót tett ez a friss levegő. Láttam az erdőben őzeket, nyuszikat, farkasokat, madarakat, sündisznókat, már hiányzott ez - mosolygott Rosalind, ám mikor meglátta, hogy apja mellett egy idegen férfi áll arcán meglepettség látszott.
- Ó, el is felejtettem, Rosalind, ő itt Lucius Malfoy . A fia is itt van, de kiment lovagolni még reggel, nemsokkal utánad. Esetleg nem találkoztatok össze?
- Üdvözlöm, kisasszony! - erőltetett egy mosolyt az arcára a férfi.
- Szintúgy, uram! - köszönt a lány, s apjához fordult - Nem apu, nem láttam senkit - csóválta a fejét a lány.
- Remélem, nem tévedt el ez a balfék - forgatta szemeit Lucius.
- Lányom, a biztonság kedvéért segítenél előkeríteni a fiút? - apja kérdőn nézett Rosalindra.
- Semmi szükség... - akart közbevágni a tejfölszőke férfi, de Robin nem hagyta:
- Dehogynem!
- Persze, apu, de úgy, hogy még a kinézetét sem tudom, kicsit nehéz lesz - szögezte le a lány.
- Tejfölszőke haj, fekete lovaglótalár, szürkés szem és barna ló.
- Ennyi elég lesz. Magammal viszem Zeuszt is. És apu, mikor jegyzed már meg, hogy az nem barna, hanem pej?
- Rendben, vidd, de a pálcádat se felejtsd itthon. Jaj, lányom én nem vagyok ilyen beteges lómániás, mint te.
Rosalind legyintett egyet. Elindult Siderával az istálló felé. Úgy gondolta, jobb lesz, ha nem vele indul a keresésre, hisz elég sokáig voltak kint az erdőben és a ló elfáradt már kissé. Nem kellett sokat menniük, hisz ott állt tőlük hat méterre a hatalmas citromsárga építmény. Leszedte a lóról a szerszámokat , bevezette a bal oldalon lévő második bokszba, bezárta az ajtaját a felszerelést pedig bevitte a helyére. Ezután áttanulmányozta az óriási istállót, hogy van-e szabad ló vagy esetleg ki kell, hogy menjen a legelőre egyért. Végül megpillantott egy sárga kisbéri mént. A lány ahogy lépkedett a ló boksza felé az felkapta a fejét és érdeklődően nézte.
- Na, Carnote mit szólnál egy kis kereső túrához? - nyitotta ki a boksz ajtaját.
- Nyihihi! - hangzott a válasz.
Rosalind nevetett. Kivezette a lovat az istálló elé és ott kikötötte. Gyorsan felnyergelte, felült rá és elindultak. Útközben, mielőtt kiértek volna a kapun Rosalind észrevette a felé száguldó óriás dobermannak tűnő kutyát.
- Gyerünk, Zeusz , indulunk! - a hatalmas eb szófogadóan követte őket.
***
A kis csapat körülbelül már két órája haladt az erdőben, de semmilyen fiút sem találtak. Közeledtek az erdő északi feléhez. Az egyik fenyőfánál azonban megpillantottak egy világos pej hannoveri kancát. Mellette egy fiú próbált feltápászkodni a földről. Nagy volt az esélye, hogy leesett a lóról. Tökéletesen megegyezett az apja által leírt sráccal. - Biztos ő lesz az - gondolta.
A fiú először észre sem vette őket, ehelyett igyekezett rendbe tenni varázspálcájával az összepiszkolódott ruháját. Mikor befejezte a műveletet visszaszállt lovára és meggyőződött róla, hogy ismét tökéletesen tiszta. Elégedett képet vágott. Ez azonban nem tartott sokáig ugyanis föleszmélt, hogy nincs egyedül.
- Ki vagy te, kislány? - hangja igen kellemes volt.
- A nevem Rosalind la Prisca és én kit tisztelhetek a személyedben? - nézett érdeklődve a lány, kíváncsi volt, jól sejtette-e, hogy rátaláltak a fiúra vagy sem.
- Én Draco Malfoy vagyok, a lovam pedig Szikrafény.
- Remek! - kiáltott fel vidáman a lány a sejtése beigazolódott.
A fiú értetlenkedve nézte egy ideig.
- Most meg minek örülsz annyira? Tudom, hogy eszméletlenül jó látvány vagyok, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna...- vigyorgott a srác.
- Mi? Te tökfej! Nem a látványodnak örülök ennyire, hanem, hogy végre megtaláltunk. Apád aggódott, hogy esetleg elvesztél, így az enyém megbízott avval, hogy előkerítselek - magyarázta a lány.
- Ezt nem hiszem el, apám képes volt utánam küldeni egy kis fruskát, egy lovat és hordó méretű kutyát. Mi jöhet még? Egy perc nyugtom se lehet - nyafogott Draco.
- Ahelyett, hogy itt hisztizel, nem ártana elindulni hazafelé, úgyhogy fejezd be ezt a gyerekes hisztit és induljunk.
- Ez nem hiszti, hanem kiborulás.
- Ne vitázz már! Induljunk!
- Jól van, na.
Így hát Rosalind, Carnote, Zeusz, Szikrafény és Draco elindultak egy ösvényen a la Prisca birtok felé.
